Pusztavám község, amelyet 1903-ig Ondódnak neveztek, Fejér megye észak-nyugati határán, a Vértes hegység lábánál, a Móri-árok peremén, a Vértes-Bakony közti átjáróban kereszteződő római kori utak találkozásánál települt, s az Által-ér szeli keresztül. Országúton Tatabányától 25 km, Mórtól 8 km távolságra található. A település római kori emlékekben gazdag, de határában vannak az 1146-ban épült vértesszentkereszti vörös kolostor, és a Csákok által épített Gerencsér-vár romjai is. Területén a korai középkorban Vndó, (Ondó) falu volt, amely bizonyára megegyezik Ondóddal, de egy Nána nevű település is ismeretes erről a vidékről. Az 1332-1337-es évekből származó pápai dézsmalistából kitűnik, hogy Ondód akkor már templomos hely volt, plébániával. A templom fundamentumának és falainak romjai és egyebek mellett a rendezett formában ültetett régi gyümölcsfák maradványai a 19. század elején még láthatók voltak a mostani községtől északnyugatra eső területen. Helyének környékét még ma is "Ondódi templomrét"-nek nevezik. Zsigmond király 1437-ben keletkezett egyik rendeletéből ismeretes, hogy Ondódon létezett egy királyi vámhely. Erről a hajdani "Vám" helyről kaphatta a Pusztavám nevet a település. Nána falu nevét először egy 1379-bõl származó okirat említi, mint a székesfehérvári prépostság birtokát. A középkorban a terület falvainak urai gyakran váltották egymást, többek között a szentkeresztesi bencés kolostor, a gesztesi földesúr, és a csókakői uradalom részei voltak. A török uralom alatt a települések elnéptelenedtek. 1662-ben, mint lakatlanok, üresek és művelés alatt nem állók említtetnek.” Az 1814-ben Kis János dunántúli szuperintendens által végzett canonica visitátió jegyzőkönyve szerint Ondód újra telepítése 1715 körül kezdődött: az időnek viszontagságai , a Vallásbeli üldözések, és a Hit eránt való gyűlöltség, valamint az emberi Nemnek Szaporodása is azt tselekedte annak utána, hogy 1715 esztendő táján elsőben is Augustana Vallást tartó Evangélikus Lakosok Szállották meg a fellyebb nevezett falunak pusztáját, Kik Közül sokan, nagyobb részt Mindnyájan a felettébb való Szegénységnek s a legutolsó ínségig elható Szükségnek miatta, sok Esztendőkig föld alatt való üregekben, s annak barlangjaiba laktak.” Szegényesen, nehéz körülmények között élve kellett a török uralom alatt elpusztult földet a természettől visszahódítani. 1730-ban már három lakóház állt a mai Pusztavám területén: egy vadászház, Góbel Pál parasztemberé, és egy újonnan letelepedett jobbágyé. Ezt látva az erdőben rejtőzködők mind többen követték a példát, elhagyták a lakásra alkalmatlan barlangokat és a meglévő házak mellé, Helységeknek módjára, nagy szorgalommal rendes házakat építettek. Majd évről-évre erősödtek további evangélikus betelepülőkkel. Az érkezők túlnyomórészt magyarországi németek voltak, akik a nyugat-magyarországi Vas, Sopron és Moson megyei otthonaikat cserélték a Vértesaljaira. Pontosabb származási helyként két egymáshoz közel fekvő falu neve maradt fenn: Rajka és Miklósfalva (Nickelsdorf). E két településről érkeztek kezdetben a legtöbben. De jöttek magyarok is egyebek mellett Szákról, Szendről és tótok különböző területekről. A betelepítéskor jelentős szerepe volt az evangélikus vallásnak, kevésbé volt meghatározó a szálléttatott személyek nemzeti hovatartozása. Olyan evangélikus emberek voltak az érkezők, akiket vallásuk miatt üldöztek, és itt reméltek vallási türelmet és megélhetést. A harmincas években történt telepítés második hullámában kizárólag német telepesek érkeztek Németország (főképp Bajorország) és Ausztria más-más területeiről. Az okiratok szerint ugyanis nem lehet egységes őshazát meghatározni. Ezzel a betelepüléssel amely még Tribsz generális, majd Jeszenák Pál és János földbirtokos urasága idején történt már nagyobb falut képezett Ondód tisztán evangélikus hitű, békességben élő lakossága. Ezt a katolikus betelepítési szakasz követte, amely az örökös nélkül maradt evangélikus földesurakat felváltó új, katolikus birtokosok az Eszterházy és Luzsinszky családok védnöksége alatt, a móri kapucinus kolostor szerzeteseinek erőszakot és fondorlatokat sem mellőző segítségével történt. Már 1740-ben (egyes iratokban 1730 található) megalakult az evangélikus gyülekezetet az akkor még Ondódnak nevezett településen. Ez a dátum szerepel a gyülekezeti pecséten is. Ez, nem teszi semmissé, inkább megerősíti a Balogh Ádám püspök naplókönyvében írtakat, amely az 1721-1741 között üldözött gyülekezetek sorában Ondód nevét is említi. Sőt a korszakra jellemző üldözések módjának és súlyának ismeretében elfogadható az is, hogy Payr Sándort idézve Fábry Gergely kerületi jegyző és Németh Sámuel 1748. február 19-én, mint egyházlátogatók Bokodról Bodajkra és Csurgóra mentek, itt még nem találták, vagy nem vették észre az evangélikus híveket.”

Első ismert lelkészük Pálusch (Pál) János 1754 és 1757 között szolgált, de az ő működését követően - közel 30 évig - szünetelt a nyilvános gyülekezeti élet. Az itt élő evangélikus elődöknek is meg kellett tapasztalniuk, hogy a vallásszabadság még messze van, s hitüket csak szívós kitartással, családi körben őrizhetik meg. Az evangélikusok üldözése Mária Terézia uralkodása (1740-1780) idején kezdődött. Akkor költöztek nagyobb számban - kezdetben az evangélikus felekezethez tartozást színlelve - katolikus családok Ondódra. Szerzetesek is érkeztek a Móron letelepedett kapucinus rendből, és erőszakos térítést hajtottak végre az evangélikusok körében. Elvették könyveiket (Biblia, énekeskönyv stb.) és "különféle hamis állítások, színes beszédjek mellett, sokakat közülök elámétván a Romai Katholikus Vallásra téréttettek." A hitükben megmaradtakat pedig arra kényszerítették, hogy Mórra stólát fizessenek és vegyenek részt a katolikus iskola és parókia építésében, míg maguknak ugyanezt nélkülözni kellett. Az 1770-es esztendő táján egy prédikátort hoztak maguknak a hívek, de mihelyt a móri barátok tudomást szereztek róla "a jó prédikátor ellen kikelvén, élete után ólálkodtak" és éjnek idején menekülésre kényszerítették a legkomolyabb üldözéssel. A lelkipásztor testben erőtlen és "élemedett korú" volt. Neve feledésbe merült. A nehéz körülmények, és üldözések következtében sok itt élő magyar evangélikus eladta vagyonát és más helyre költözött, hogy az üldöztetés hitbeli következményeitől mentesüljön. Ezek a problémák az itt élő német ajkú ágostai hitvallású evangélikusokat még súlyosabban érintették, mert nekik nem volt lehetőségük elköltözni. Különleges áldása Istennek az, hogy a hívek ennyi sanyargatás és üldöztetés dacára ragaszkodtak hitükhöz és megmaradtak evangélikusnak ezen a vidéken is. A hittapasztalat: Isten próbára tesz, de segít elviselni is a nehézségeket, az üldözötteknek tartós, erős hitet adott. Az új otthonra lelt telepesek nagyon szegények voltak, viszont gyermekáldásban gazdagok. Nem volt ritka a családonként tíz fölötti gyermekszám sem. Házasságokat egymás között, vagy kis részben a száki magyar, illetve a bokodi szlovák-magyar evangélikusokkal kötöttek. Szegénységük és a sok gyermek dacára nem feledték, hogy az egyházat építeni kell minden erővel. Ezt az is bizonyítja, hogy amikor nem volt lelkészük, akkor maguk választotta arra alkalmas emberek vezették a gyülekezetet. Pajtákban, illetve otthonaikban tartottak bibliaórákat és istentiszteleteket. A katolikusok már 1760-ban, alig 14 évvel az első katolikus betelepítés után, templomot kaphattak, de a lutheránusok, akik már 1715-ben letelepedtek, csak 1785-ben építhettek torony nélküli oratóriumot. A vallásukban megmaradt hívek 1783-ban a szomszédos Komárom vármegyei, szlovák-magyar gyökerű, bokodi evangélikus gyülekezethez csatlakoztak. Minden vasárnap seregenként, egy nyájhoz hasonló szelídséggel mentek a mintegy 6 km-re lévő és egy órai gyaloglást jelentő bokodi templomba. Részt vettek a bokodi templom építésében és hozzájárultak a lelkészfizetéshez. Gyermekeik kezdetben a helybeli római katolikus iskolába jártak, mert a bokodi tanító nem jól értette a német nyelvet. Bár minden családapa maga oktatta gyermekeit hitünk alapigazságaira, a szülők gondoskodtak arról, hogy gyermekeik részesüljenek a konfirmációi előkészítésben is. Az utóbbiban oroszlánrészt vállalt egy egyszerű, hitben járó parasztember: Moschberger György nánai zsellér. II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete 100 család együttléte esetén lehetőséget biztosított a szabad gyülekezet alapításra és arra, hogy a gyülekezet tagjai meghatározott feltételek mellett templomépítő terveiket megvalósítsák. Sajnos, beadott kérelmükre kedvezőtlen választ kaptak a pusztavámi evangélikusok, mivel nem volt meg a feltételül szabott 100 család. A gyülekezet ebbe nem nyugodott bele. Kérvényt fogalmaztak, és Krebs Pál, valamint kurátor társa Czechmeister Lőrinc, a gyülekezet akkori elöljárói útnak indultak gyalog Bécsbe, hogy személyesen adják át kérelmüket. Bátorságuk és elszántságuk eredményeképpen megkapták a császári engedélyt 1784. július 26-ai dátummal. Ez óriási örömöt váltott ki a gyülekezetben. Hatására hihetetlen gyorsan és lelkesen kezdett hozzá az újonnan alakult immár hivatalos egyházközség a tervek megvalósításhoz. Az egyházközség első, hivatalos lelkésze Nerodoli Mátyás (1785-1796) volt. Bokodról érkezett és a falu akkori bírájának, Farkas Ádámnak a házában lakott. Kezdetben az istentiszteleteket Krebs Pál pajtájában tartották, de mindent megmozgattak annak érdekében, hogy a templomépítési tervek mihamarabb megvalósulhassanak. Már 1785. április 13-án délelőtt 11 órakor megtörtént az ünnepélyes alapkőletétel. Ezen a csodálatos ünnepen a lelkész népes hallgatóság előtt a próféta szavát prédikálta: Ezért így szól az én Uram, az ÚR: a Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. Aki hisz, az nem menekül el! (Ézs. 28,16.) Örömükbe szomorúság is vegyült, mivel nem engedték a templomot a község közepére építeni, hanem csak a falu szélére ahol akkor még semmilyen épület nem állt és ráadásul ingoványos volt a terület. A lelkesedés az építkezés ideje alatt sem lankadt. Számosan igen jelentős hozzájárulást adtak munkájukkal és adományaikkal. Külön kiemelendő Krebs Pál, Czechmeister Lőrinc, Farkas András, Macher György, Strobl György, Grósz Mihály, Barabás Pál és János és Halenár András neve. Csak nagy összefogással és lelkesedéssel vált lehetővé, hogy mindössze fél év alatt 1785. április 13-a és 1785. október 19-e között elkészült a késő barokk stíllusban épített templom, és a Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnapon felszentelhették. Mivel az egyházközség német-szlovák-magyar egyháztagokból állt, ezért három nyelven történt a szolgálat az ünnepen. Magyarul Magdó András hirdette az igét Bakonyszombathelyről, németül Perlaky Dávid Komáromból, szlovákul pedig Szepessy Mihály senior prédikált. Vendégek voltak: a bokodi lelkész, Csernyéről, Velegről lelkész és tanítók együtt. Az ünnepség 9 órától délután 3 óráig tartott. A templom állt, de a berendezéseivel sem késlekedtek. A szószéket, az oltárt és a padokat a pátkai Petris Ferdinánd ajándékozta 1787-ben. Két évvel később Mautzer Mihály bokodi hentes az oltár kiegészítő tartozékaival tette teljesebbé a templombelsőt. Az oltár kezdetben a mostani bejáratnál utcafronton állt. Az első két harangot a Mendel Gáspár nevű harangöntő mestertől rendelték, 1795-ben. A harmadik harangot (mai nagyharang) ugyanott öntötték 1822-ben. Első orgonáját a gyülekezet Oroszlányból vásárolta 80 guldenért. Egy komáromi orgonaépítő munkája nyomán új orgonával gazdagodtak 1815-ben Egy évvel a templom építése után parókiát és iskolát építettek. Ezzel gyermekeik a római katolikus iskola helyett már saját felekezetük iskolájába járhattak. A három épületet a templomot, a lelkészlakást és az iskolát 1790-ben kerítéssel vették körül.